A nyelvtanulók gyakran feltesznek egy nagyon gyakorlatias kérdést:

„Hány szót kell ismernem ahhoz, hogy folyékonyan beszéljek egy nyelvet?”

Elsőre ez egyszerű kérdésnek tűnik. Ha azt mondhatjuk, hogy egy tanulónak körülbelül 3 000–5 000 szóra van szüksége a magabiztos, hétköznapi angolhoz, talán ugyanezt a számot használhatjuk a spanyolra, a mandarinra, a japánra, az arabra, az oroszra vagy a hindire is.

Sajnos a nyelvek nem pontosan ugyanúgy működnek.

Az 5000 objektív számnak tűnhet, de nem minden nyelvben jelenti ugyanazt. Az egyik nyelvben egy „szó” szinte változatlan maradhat. Egy másikban ugyanaz az alapgondolat több tucat, sőt akár több száz különböző nyelvtani alakban is megjelenhet. Megint más nyelveknél pedig nem is a szóalakok jelentik a legnagyobb kihívást, hanem az írásrendszer.

Ez nem jelenti azt, hogy a szókincsszámok haszontalanok. Nagyon is hasznosak. De óvatosan kell értelmezni őket.

Ez a cikk megmutatja, miért.

A „szó” szó problémája

A „szó” fogalma magától értetődőnek tűnik, amíg meg nem próbáljuk megszámolni.

Angolban ezeket egy szónak számoljuk, vagy többnek?

walk, walks, walked, walking

A legtöbb tanuló valószínűleg azt mondaná: ez egy fő szó különböző alakokkal. A szótári alak a walk. A nyelvészetben ezt az alapalakot gyakran lemmának nevezik.

De mi a helyzet ezekkel?

nation, national, nationality, international

Egyértelműen kapcsolódnak egymáshoz, de nem azonosak. A tágabb szócsalád részének tekinthetők, attól függően, hogy az adott kutatás hogyan határozza meg a szócsaládot.

Ez a különbség azért fontos, mert sok angol szókincskutatás nem számol meg minden különálló alakot. Gyakran szócsaládokat számolnak: egy alapszót a hozzá tartozó gyakori alakokkal együtt. Ez az egyik oka annak, hogy az angol szókincskutatások gyakran több ezer „szócsaládról” beszélnek, nem pedig több ezer egyedi szóalakról.

Angolban ez a rendszer hasznos, mert sok szóalak viszonylag kiszámítható. Ha ismered a play szót, nem nehéz megérteni a plays, played és playing alakokat. Ha ismered a happy szót, könnyebb megérteni az unhappy és a happiness szavakat is.

De minél távolabb kerülünk az angoltól, annál bonyolultabbá válik mindez.

Miért nem lehet az angol számokat egyszerűen mindenhová átmásolni?

Az angol az egyik legjobban kutatott nyelv a szókincsvizsgálatokban. Paul Nation sokat idézett munkája szerint a tanulóknak nagyjából 6 000–7 000 szócsaládra lehet szükségük a beszélt angol magas szintű lefedéséhez, és 8 000–9 000 szócsaládra sok írott szöveg megértéséhez. Későbbi kutatások nagyobb korpuszokon és eltérő feltételezésekkel vizsgálják és tesztelik ezeket a számokat.

Ezek a számok hasznosak, de nem egyetemes törvények.

Az angol nyelven, angol korpuszokon, angol szócsaládlistákon és angol gyakorisági mintázatokon alapulnak. Más nyelvek másképp rendezhetik jelentésegységekbe a mondanivalót.

A spanyolt, oroszt, mandarint, arabot vagy japánt tanuló ember nem egyszerűen „angol szókincset tanul más hangokkal”. Minden nyelvnek saját szerkezete van. Ugyanaz a tanulási cél — hétköznapi kommunikáció, hírolvasás, filmnézés, egyetemi tanulmányok — különböző típusú szókincstudást igényelhet.

Ahhoz, hogy ezt megértsük, meg kell néznünk a morfológiát.

Morfológia: hogyan építik fel a nyelvek a szavakat?

A morfológia, vagyis alaktan azt vizsgálja, hogyan épülnek fel a szavak kisebb jelentésegységekből, úgynevezett morfémákból.

A nyelvek nagyon eltérnek abban, hogyan csomagolják a jelentést szavakba. A hagyományos nyelvészeti leírások gyakran beszélnek olyan típusokról, mint az izoláló, agglutináló, flektáló és poliszintetikus nyelvek. Ezek a kategóriák leegyszerűsítések, és a valós nyelvek gyakran inkább egy skálán helyezkednek el, nem pedig tökéletesen beleillenek egyetlen dobozba. A tanulók számára mégis hasznosak. A World Atlas of Language Structures olyan skálát ír le, amely izoláló, agglutináló, flektáló és introflexív mintázatokat is tartalmaz, például a kínai, a török, a latin és a modern standard arab nyelvből.

Nézzük meg ezt gyakorlatban.

Izoláló nyelvek: amikor a szavak kevésbé változnak

A mandarin kínait gyakran erősen izoláló nyelvként írják le. Az izoláló nyelvekben a szavak általában nem sokat változnak ragozás vagy toldalékolás révén. A nyelvtani jelentést sokszor a szórend, a partikulák, a kontextus vagy különálló funkciószavak fejezik ki, nem pedig a szó végéhez kapcsolódó hosszú végződések.

Egy tanuló számára ez a szókincs számolásának bizonyos részeit egyszerűbbnek tüntetheti fel. Egy szónak lehet, hogy nincs több tucat esetragja vagy igeragozási alakja.

De ez nem jelenti azt, hogy a nyelv könnyű.

Mandarinban a tanulók más kihívásokkal találkoznak: tónusokkal, írásjegyekkel, szóhatárokkal, összetett szavakkal, és azzal a ténnyel, hogy egy írásjegy nem mindig ugyanaz, mint egy szó. Egy tanuló sok írásjegyet ismerhet, de mégis küzdhet a valódi szavakkal és kifejezésekkel. Fordítva is igaz: megérthet beszélt kifejezéseket, de még nem biztos, hogy magabiztosan el is tudja olvasni őket.

Mandarinban tehát nem biztos, hogy elég megkérdezni: „Hány szót ismerek?” Jobb kérdés lehet ez:

Hány beszélt szót, írásjegyet, összetett szót és gyakori kifejezést tudok felismerni és használni?

Agglutináló nyelvek: amikor a szavak hosszabbá válnak

Az agglutináló nyelvekben a szavak több, egymáshoz kapcsolt morfémát is tartalmazhatnak. A török klasszikus példa erre. A magyarban, a finnben és a koreai nyelvben is sok agglutináló vonás van.

Ezekben a nyelvekben egyetlen szó olyan információt is hordozhat, amelyet az angol több külön szóval fejezne ki.

Például egy török vagy magyar szó állhat egy tőből, valamint birtokviszonyt, esetet, számot vagy irányt jelölő elemekből. Az eredmény lehet egy hosszú szó, amely ijesztőnek tűnik egy kezdő számára, még akkor is, ha a részei rendszerszerűek.

Ez problémát okoz a szókincs számolásánál.

Ha minden felszíni alakot külön szónak számolunk, az agglutináló nyelvek sokkal nagyobbnak tűnhetnek, mint amekkorák valójában. A tanulónak nem kell minden lehetséges alakot külön bemagolnia. Ismernie kell a tövet, és értenie kell, hogyan működnek a toldalékok.

Ezért lehet félrevezető az egyszerű szóalapú számolás. Az agglutináló nyelvekben a morfológia nem csupán nyelvtani téma. A szókincs megértésének része.

Flektáló nyelvek: amikor egy végződés több jelentést hordoz

Sok indoeurópai nyelvnek, köztük a spanyolnak, az orosznak, a lengyelnek, a görögnek és a latinnak is vannak flektáló vonásai.

A flektáló nyelvekben egyetlen végződés egyszerre több nyelvtani információt is kifejezhet. Például egy főnévi végződés jelezheti az esetet, a számot és a nemet. Egy igei végződés jelezheti a személyt, a számot, az időt és a módot.

Ez másképp hat a tanulókra, mint az agglutináló nyelvek esetében. Az alakok rövidebbek lehetnek, de kevésbé átláthatók. Egy apró változás több jelentést is hordozhat.

A spanyol igék ismerős példát adnak erre. Egyetlen igének sok alakja van. Az orosz ehhez még egy réteget ad az esetragokkal és az igei aspektussal. A tanuló nemcsak szókincset tanul, hanem azt is, hogyan változnak a szavak a mondatokon belül.

Ez ismét megnehezíti az egyszerű szószámlálást.

Csak az alapszót számoljuk? A lemmát? Az összes alakot? A szócsaládot? A válasz a céltól függ.

Egy szótárban vagy korpuszban az egyik válasz lehet hasznos. Egy tanuló számára egy másik válasz lehet gyakorlatiasabb.

Az arab és a sémi nyelvek: gyökök és mintázatok

Az arab újabb kihívást mutat.

Az arab és más sémi nyelvek gyakran mássalhangzós gyökökből és hozzájuk kapcsolódó mintázatokból építik fel a szavakat. Egy gyök általános jelentésmagot hordozhat, míg a különböző mintázatok kapcsolódó szavakat hoznak létre.

Ez nagyon eltér az angol szócsalád-fogalomtól. Angolban a rokon szavak gyakran elő- és utótagokkal épülnek fel. Arabban a szavak közötti kapcsolat mélyebb és szerkezetibb lehet.

Ráadásul az arabnak van még egy nagy kérdése: a diglosszia. A modern standard arabot a formális írásban, az oktatásban és a médiában használják, miközben a hétköznapi beszélt dialektusok régiónként jelentősen eltérnek egymástól.

Így a „Hány arab szót kell ismernem?” kérdés azonnal egy újabb kérdéshez vezet:

Melyik arabot? A modern standard arabot, az egyiptomi arabot, a levantei arabot, az öböl menti arabot, a marokkói arabot vagy egy másik változatot?

Ez nem teszi az arabot lehetetlenné. Egyszerűen csak azt jelenti, hogy a szókincscélokat pontosabban kell meghatározni.

Az írásrendszerek is megváltoztatják a kérdést

A szókincs nemcsak hangból és jelentésből áll. Írásból is.

A spanyol és az olasz viszonylag átlátható betűírásos rendszert használ. Ha a tanulók megértik a kiejtési szabályokat, az új szavak olvasása gyakran kezelhető feladat.

Az angol helyesírás kevésbé átlátható. Az íráskép és a kiejtés kapcsolata gyakran szabálytalan.

A mandarin írásjegyeket használ. A japán vegyes rendszert használ: kandzsit, hiraganát és katakanát. A hindi a dévanágarit használja. Az arab abdzsadot, vagyis mássalhangzóírást használ, ahol a rövid magánhangzókat a hétköznapi szövegekben gyakran nem írják ki.

Ezek a rendszerek megváltoztatják, mit jelent „ismerni” egy szót.

Egy tanuló felismerhet egy szót hallás után, de írásban nem. Vagy felismerheti az írott alakot, de rosszul ejti ki. Japánban egy tanuló ismerhet egy beszélt szót, de nem tudhatja hozzá a kandzsit. Arabban egy tanuló ismerhet egy írott gyököt, de a magánhangzók nélkül nem biztos, hogy meg tudja jósolni a helyes beszélt alakot.

A szókincs mérete tehát nemcsak arról szól, hány jelentést ismersz. Arról is szól, hogyan kapcsolódnak ezek a jelentések a hangzáshoz, az íráshoz és a nyelvtanhoz.

Akkor az „5000 szó” értelmetlen?

Nem. A szókincsre vonatkozó számok továbbra is hasznosak.

Segítenek a tanulóknak célokat kitűzni. Segítenek a tanároknak tananyagokat tervezni. Segítenek az alkalmazásoknak eldönteni, mely szavakat vezessék be először. Arra is emlékeztetnek, hogy a nagy gyakoriságú szókincs rendkívül fontos.

De a számot mindig az adott nyelv szerkezetén keresztül kell értelmezni.

Angolban az „5000 szó” gyakran nagyjából 5000 szócsaládot vagy alapvető szókincsegységet jelent. Mandarinban a szavak és az írásjegyek kapcsolata számít. Arabban a gyökök, a mintázatok és a dialektusok számítanak. Törökben vagy magyarban a tövek és a toldalékok számítanak. Japánban a szókincset és az írásismeretet együtt kell követni.

A szám csak akkor hasznos, ha tudjuk, mit számolunk.

Jobb módszer a szókincs értelmezésére

Ahelyett, hogy csak ezt kérdeznéd:

„Hány szót ismerek?”

jobb, ha ilyen kérdéseket teszel fel:

Gyorsan felismerem a leggyakoribb szavakat?
Értem a gyakori alakjaikat?
Tudom őket valódi mondatokban használni?
Tudom, hogyan változnak ebben a nyelvben?
Megértem őket beszédben és írásban is?
Ismerem a gyakori kifejezéseket, amelyekben előfordulnak?

Ez sokkal reálisabb képet ad a szókincstanulásról.

A hétköznapi kommunikációhoz továbbra is a leggyakoribb néhány ezer szókincsegység adja az alapot. De minden nyelv saját modellt igényel. Egy jó tanulási rendszer nem kezelheti úgy az angolt, a mandarint, az arabot, a spanyolt és a japánt, mintha szerkezetileg azonosak lennének.

A cél nem az, hogy véletlenszerű számú szót gyűjts össze.

A cél egy használható mentális háló felépítése: szavak, alakok, hangok, írás, nyelvtan, kifejezések és valódi kontextusok együttműködése.

Valójában ezt jelenti a szókincstudás.

A következő cikkben olyan európai nyelveket nézünk meg, mint a spanyol, a francia, a német és az orosz, és feltárjuk, miért igényelhetnek még az ismerősebbnek tűnő nyelvek is nagyon különböző szókincstanulási stratégiákat.