A nyelvtanulók gyakran feltesznek egy nagyon gyakorlatias kérdést:

„Hány szót kell ismernem ahhoz, hogy folyékonyan beszéljek egy nyelvet?”

Elsőre ez egyszerű kérdésnek tűnik. Ha azt mondhatjuk, hogy egy tanulónak körülbelül 3000–5000 szóra van szüksége a magabiztos hétköznapi angolhoz, talán ugyanezt a számot használhatjuk a spanyolra, a mandarinra, a japánra, az arabra, az oroszra vagy a hindire is.

Sajnos a nyelvek nem pontosan ugyanúgy működnek.

Az 5000 objektív számnak tűnhet, de nem mindig ugyanazt jelenti minden nyelvben. Az egyik nyelvben egy „szó” szinte változatlan maradhat. Egy másikban ugyanaz az alapgondolat több tucat, sőt akár több száz különböző nyelvtani alakban is megjelenhet. Egy harmadikban pedig a legnagyobb kihívást nem is a szóalakok jelentik, hanem az írásrendszer.

Ez nem jelenti azt, hogy a szókincsszámok haszontalanok lennének. Nagyon is hasznosak. Csak óvatosan kell értelmezni őket.

Ez a cikk elmagyarázza, miért.

Mi a gond a „szó” szóval?

A „szó” egyértelműnek tűnik egészen addig, amíg meg nem próbáljuk megszámolni.

Az angolban ezeket egy szónak számítsuk, vagy többnek?

walk, walks, walked, walking

A legtöbb tanuló valószínűleg azt mondaná: ez egy fő szó különböző alakokkal. A szótári alak a walk. A nyelvészetben ezt az alapformát gyakran lemmának nevezik.

De mi a helyzet ezekkel?

nation, national, nationality, international

Egyértelműen kapcsolódnak egymáshoz, de nem azonosak. Attól függően, hogy a kutatás hogyan határozza meg a családot, ugyanahhoz a tágabb szócsaládhoz tartozhatnak.

Ez a különbség azért fontos, mert sok angol szókincskutatás nem számol meg minden különálló alakot. Gyakran szócsaládokat számolnak: egy alapszót a hozzá tartozó gyakori rokon alakokkal együtt. Ez az egyik oka annak, hogy az angol szókincsről szóló kutatások gyakran több ezer „szócsaládról” beszélnek, nem pedig több ezer egyedi szóalakról.

Az angol esetében ez a rendszer hasznos, mert sok szóalak viszonylag kiszámítható. Ha ismered a play szót, nem nehéz megérteni a plays, played és playing alakokat. Ha ismered a happy szót, könnyebb megérteni az unhappy és a happiness jelentését is.

De minél távolabb kerülünk az angoltól, annál bonyolultabbá válik mindez.

Miért nem lehet az angol számokat egyszerűen minden nyelvre átmásolni?

Az angol az egyik legjobban kutatott nyelv a szókincsvizsgálatokban. Paul Nation sokat idézett munkája szerint a tanulóknak nagyjából 6000–7000 szócsaládra lehet szükségük ahhoz, hogy a beszélt angol nagy részét megértsék, és 8000–9000 szócsaládra sok írott szöveghez. Későbbi kutatások nagyobb korpuszokkal és különböző feltételezésekkel vitatták meg és tesztelték ezeket a számokat.

Ezek a számok hasznosak, de nem egyetemes törvények.

Az angolra, angol korpuszokra, angol szócsaládlistákra és angol gyakorisági mintázatokra épülnek. Más nyelvek másképp csomagolhatják a jelentést.

Aki spanyolul, oroszul, mandarinul, arabul vagy japánul tanul, nem egyszerűen „más hangzású angol szókincset” tanul. Minden nyelvnek megvan a saját szerkezete. Ugyanaz a tanulási cél — hétköznapi kommunikáció, hírek olvasása, filmnézés, egyetemi tanulmányok — eltérő típusú szókincstudást igényelhet.

Ehhez a morfológiát kell megnéznünk.

Morfológia: hogyan építik fel a nyelvek a szavakat?

A morfológia azt vizsgálja, hogyan épülnek fel a szavak kisebb jelentésegységekből, úgynevezett morfémákból.

A nyelvek nagyon különböznek abban, hogyan rendezik a jelentést szavakba. A hagyományos nyelvészeti leírások gyakran beszélnek olyan típusokról, mint az izoláló, agglutináló, fuzionáló és poliszintetikus nyelvek. Ezek a kategóriák egyszerűsítések, és a valódi nyelvek gyakran inkább egy skálán helyezkednek el, mintsem tökéletesen beleillenének egyetlen dobozba. A tanulóknak mégis hasznosak. A World Atlas of Language Structures olyan skálát ír le, amely izoláló, agglutináló, fuzionáló és introflexív mintázatokat is tartalmaz, például a kínai, a török, a latin és a modern standard arab nyelvvel.

Nézzük meg ezt gyakorlati szempontból.

Izoláló nyelvek: amikor a szavak kevésbé változnak

A mandarin kínait gyakran erősen izoláló nyelvként írják le. Az izoláló nyelvekben a szavak általában nem változnak sokat ragozás révén. A nyelvtani jelentést gyakran a szórend, a partikulák, a kontextus vagy különálló funkciószavak fejezik ki, nem pedig a szóhoz kapcsolt hosszú végződések.

Tanulóként ez egyszerűbbnek éreztetheti a szókincsszámolás bizonyos részeit. Egy szónak nem feltétlenül van több tucat esetragja vagy igei ragozott alakja.

De ez nem jelenti azt, hogy a nyelv könnyű.

A mandarinban a tanulók más kihívásokkal találkoznak: tónusokkal, írásjegyekkel, szószegmentálással, összetett szavakkal, és azzal, hogy egy írott írásjegy nem mindig ugyanaz, mint egy szó. Lehet, hogy egy tanuló sok írásjegyet ismer, mégis nehézséget okoznak neki a valódi szavak és kifejezések. Fordítva is igaz: lehet, hogy valaki megérti a beszélt fordulatokat, de még nem olvassa őket magabiztosan.

Ezért mandarinul nem biztos, hogy elég azt kérdezni: „Hány szót ismerek?” Jobb kérdés lehet ez:

Hány beszélt szót, írott írásjegyet, összetett szót és gyakori kifejezést tudok felismerni és használni?

Agglutináló nyelvek: amikor a szavak hosszabbá válnak

Az agglutináló nyelvekben a szavak több összekapcsolt morfémát tartalmazhatnak. A török klasszikus példa erre. A magyarban, a finnben és a koreaiban is sok agglutináló jellemző van.

Ezekben a nyelvekben egyetlen szó olyan információt is tartalmazhat, amelyet az angol több különálló szóval fejezne ki.

Például egy török vagy magyar szó tartalmazhat egy szótövet, valamint birtoklást, esetet, számot vagy irányt jelölő elemeket. Az eredmény egy hosszú szó lehet, amely kezdőként ijesztőnek tűnik, még akkor is, ha a részei rendszerszerűek.

Ez problémát okoz a szókincs számolásában.

Ha minden felszíni alakot külön szónak számolunk, az agglutináló nyelvek sokkal nagyobbnak tűnhetnek, mint amekkorák valójában. Egy tanulónak nem kell minden lehetséges alakot külön bemagolnia. Ismernie kell a tövet, és értenie kell, hogyan működnek a végződések.

Ezért lehet félrevezető az egyszerű szóalakszámlálás. Az agglutináló nyelvekben a morfológia nem csupán nyelvtani téma. A szókincs megértésének is része.

Fuzionáló nyelvek: amikor egy végződés több jelentést hordoz

Sok indoeurópai nyelvnek, köztük a spanyolnak, az orosznak, a lengyelnek, a görögnek és a latinnak is vannak fuzionáló jellemzői.

A fuzionáló nyelvekben egyetlen végződés egyszerre több nyelvtani információt is kifejezhet. Például egy főnévi végződés jelezheti az esetet, a számot és a nemet. Egy igei végződés jelezheti a személyt, a számot, az igeidőt és a módot.

Ez másképp hat a tanulókra, mint az agglutináló nyelvek. Az alakok lehetnek rövidebbek, de kevésbé átláthatók. Egy apró változás több jelentést is hordozhat.

A spanyol igék ismerős példát jelentenek. Egyetlen igének sok alakja van. Az orosz erre még rátesz egy réteget az esetragokkal és az igeaspektussal. A tanuló nemcsak szókincset tanul, hanem azt is, hogyan változnak a szavak a mondatokban.

Ez megint megnehezíti az egyszerű szószámlálást.

Csak az alapszót számoljuk? A lemmát? Az összes alak teljes készletét? A szócsaládot? A válasz a céltól függ.

Egy szótár vagy korpusz számára az egyik válasz lehet hasznos. Egy tanuló számára egy másik lehet praktikusabb.

Az arab és a sémi nyelvek: gyökök és mintázatok

Az arab egy újabb kihívást mutat.

Az arab és más sémi nyelvek gyakran mássalhangzós gyökökből és hozzájuk kapcsolódó mintázatokból építik fel a szavakat. A gyök általános jelentést hordozhat, míg a különböző mintázatok rokon szavakat hoznak létre.

Ez nagyon eltér az angol szócsalád-felfogástól. Az angolban a rokon szavak gyakran előtagokkal és utótagokkal épülnek fel. Az arabban a szavak közötti kapcsolat mélyebb és szerkezetibb lehet.

Ráadásul az arabban van még egy fontos tényező: a diglosszia. A modern standard arabot a hivatalos írásban, az oktatásban és a médiában használják, míg a hétköznapi beszélt dialektusok régiónként jelentősen eltérnek egymástól.

Így a „Hány arab szóra van szükségem?” kérdés azonnal egy másik kérdéshez vezet:

Melyik arabra gondolsz? Modern standard arabra, egyiptomi arabra, levantei arabra, öböl-menti arabra, marokkói arabra vagy egy másik változatra?

Ez nem teszi lehetetlenné az arab tanulását. Egyszerűen azt jelenti, hogy a szókincscélokat pontosabban kell meghatározni.

Az írásrendszerek is megváltoztatják a kérdést

A szókincs nemcsak hangból és jelentésből áll. Írásból is.

A spanyol és az olasz viszonylag átlátható alfabetikus írásrendszert használ. Ha a tanulók megértik a kiejtési szabályokat, az új szavak olvasása gyakran kezelhető feladat.

Az angol helyesírás kevésbé átlátható. A helyesírás és a kiejtés közötti kapcsolat gyakran szabálytalan.

A mandarin írásjegyeket használ. A japán vegyes rendszert használ: kandzsit, hiraganát és katakanát. A hindi dévanágarí írást használ. Az arab abdzzsadot használ, ahol a rövid magánhangzókat a hétköznapi szövegekben gyakran nem írják ki.

Ezek a rendszerek megváltoztatják, mit jelent „ismerni” egy szót.

Lehet, hogy egy tanuló hallás után felismer egy szót, de írásban nem. Vagy felismeri az írott alakot, de rosszul ejti ki. Japánul előfordulhat, hogy egy tanuló ismer egy beszélt szót, de nem ismeri a kandzsiját. Arabul lehet, hogy egy tanuló ismer egy írott gyököt, de a magánhangzók nélkül nem tudja megjósolni a helyes beszélt alakot.

Vagyis a szókincs mérete nemcsak arról szól, hány jelentést ismersz. Arról is szól, hogyan kapcsolódnak ezek a jelentések a hanghoz, az íráshoz és a nyelvtanhoz.

Akkor az „5000 szó” értelmetlen?

Nem. A szókincsszámok továbbra is hasznosak.

Segítenek célokat kitűzni a tanulóknak. Segítenek a tanároknak tananyagokat tervezni. Segítenek az alkalmazásoknak eldönteni, mely szavakat vezessék be először. Arra is emlékeztetnek, hogy a nagy gyakoriságú szókincs rendkívül fontos.

De a számot mindig az adott nyelv szerkezetén keresztül kell értelmezni.

Az angolban az „5000 szó” gyakran valami olyasmit jelent, ami közel áll 5000 szócsaládhoz vagy alapvető szókincsegységhez. A mandarinban számít a szavak és az írásjegyek kapcsolata. Az arabban számítanak a gyökök, a mintázatok és a dialektusok. A törökben vagy a magyarban számítanak a tövek és a végződések. A japánban a szókincstudást és az írásismeretet együtt kell követni.

A szám csak akkor hasznos, ha tudjuk, mit számolunk.

Jobb gondolkodásmód a szókincsről

Ahelyett, hogy csak ezt kérdeznéd:

„Hány szót ismerek?”

érdemesebb ilyen kérdéseket feltenni:

Gyorsan felismerem a leggyakoribb szavakat?
Értem a gyakori alakjaikat?
Tudom őket valódi mondatokban használni?
Tudom, hogyan változnak ebben a nyelvben?
Megértem őket beszédben és írásban is?
Ismerem azokat a gyakori kifejezéseket, amelyekben előfordulnak?

Ez sokkal reálisabb képet ad a szókincstanulásról.

A hétköznapi kommunikációhoz továbbra is a leggyakoribb néhány ezer szókincsegység jelenti az alapot. De minden nyelv saját modellt igényel. Egy jó tanulási rendszer nem kezelheti úgy az angolt, a mandarint, az arabot, a spanyolt és a japánt, mintha szerkezetileg azonosak lennének.

A cél nem az, hogy összegyűjts egy véletlenszerű szómennyiséget.

A cél az, hogy használható mentális hálózatot építs: szavak, alakok, hangok, írás, nyelvtan, kifejezések és valódi kontextusok működjenek együtt.

Valójában ezt jelenti a szókincstudás.

A következő cikkben olyan európai nyelveket nézünk meg, mint a spanyol, a francia, a német és az orosz, és feltárjuk, miért igényelhetnek még az ismerősebbnek tűnő nyelvek is nagyon eltérő szókincstanulási stratégiákat.